Kecskemét egyik kertes házakkal teli városrészének főútja, szép napos délután, az út mellett tíz-tizenöt ember áll egy csoportban, hangosan kiabálnak. Mintha körbevennének valakit. Közelebb megyek a földön egy kisfiú fekszik, körülbelül hat éves lehet. Orrából és füléből vér folyik, édesanyja mellette térdel és sír. Kicsit még messziről, de már hallatszik a mentő szirénája. Halkan megszólítom a mellettem ácsorgó középkorú férfit:
- Mi történt a fiúval?
- Egy rohadt gyorshajtó! Megint! Még csak nem is lassított!
- Megint?- kérdezem kissé értetlenül.
- Igen megint! Ebben az évben már hat gázolás történt ezen az úton.
Megérkezik mentő és a helyszínelők is odaérnek. Szétoszlatják a bámészkodókat, közben a gyermeket beteszik a mentőkocsiba és elviszik. A rendőrök végigkérdeznek mindenkit, hogy ki látta a kocsit, vagy hogy mi történt. Egyikük hozzám is odalép:
- Maga látott valamit?
- Nem én már csak az embereket láttam gyülekezni- válaszolom.
- Akkor ne zavarja a munkákat! Menjen innen!- szólít fel dühösen.
Arrébb megyek és szememmel azt a férfit keresem, akivel az imént beszéltem. Az egyik ház felé megy. Odaszaladok hozzá és megszólítom:
- Elnézést! Megint én vagyok! Azt mondta sok baleset történik erre. Itt lakik a közelben?
- Igen itt szemben, az elütött kisfiú szomszédja vagyok. Számítani lehetett rá, hogy be fog következni egy ilyen tragédia.
- Ezt hogy érti?
- Eddig a balesetek többsége éjjel történt, főleg karambolok, de bicikliseket és gyalogosokat is ütöttek már el. De mostanában már nappal is egyre többen járnak erre és egyre nagyobb sebességgel. Mindenki itt vágja le az utat, mivel nincsenek lámpák.
- És próbáltak már a hatósághoz fordulni, hogy valamiféle sebességkorlátozó eszközt telepítsenek az útra?
- Természetes, hiszen a gyerekeinket lassan már nem merjük kiengedni az utcára a többiekkel játszani, biciklizni.
- És értek el valamit?
- Igen azt hogy a 40-es táblákat kicserélték 30-asokra. Csodálatos megoldás, nem gondolja?
- Az biztos, hogy nagy visszatartó ereje nincs.
Láttam rajta, hogy idegesebb lett a téma miatt, mint amilyen volt, ezért elköszöntem tőle és tovább álltam. Elhatároztam, hogy másnap felkeresem az illetékes hatóságot, hogy megkérdezzem, miért nem lehet érdemi megoldást találni. Korán keltem, hogy nyitásra a hivatalba érjek. Bementem és körülbelül tíz elirányítás után odajutottam az illetékes Dr. T. Károlyhoz, aki elmondta kérdésemre, hogy ők megtettek minden tőlük telhetőt, az már nem az ő dolguk, hogy ezt betartassák.
- És esetleg ha fekvőrendőröket telepítenének az útra, mint a város többi ilyen részein?
- Arra nincs nekünk pénzünk, felajánlottuk az ott lakóknak, hogy ha állják a költségek felét, akkor lehet ezt megoldani! Ők ezzel nem éltek, így majd ha lesz pénz lesz megoldás. Viszont látásra!
Kifelé menet, a titkárnő a dohányzóban álldogált, odaköszöntem neki, de utánam szólt:
- Elnézést! Tudna várni egy pillanatot?
- Természetesen! Tessék mondani!
- Azt hallottam, hogy a Búzavirág utcai baleset miatt van itt.
- Igen így van.
- Tudja nekem is laknak ott ismerőseim, kisgyermekekkel. És már többször voltak itt megoldásért könyörögve az emberek, de mindig azt a választ kapták, hogy nincs pénz. Még azt is felajánlották a lakosok, hogy egy részét vállalják a költségeknek, de azt mondták erre nincs lehetőség.
- Én éppen az ellenkezőjét hallottam ennek az imént. Mit gondol miért nem akarják rendezni a helyzetet ?
- Én nem akarok vádaskodni de két éve egy úniós pályázaton nyert a hivatal több millió forintot ilyen célokra. Voltak is itt vállalkozók, küldtek számlákat faxon és rendezési terv is készült. Ennél több azonban semmi. Vagyis hivatalosan az út már rendezve van. Szóval a milliók csak eltűntek a vállalkozók és a fejesek zsebében.
Van erre valami bizonyíték is esetleg?
- Nekem nincs, mert ezek a papírok csak átmentek a kezemen, de azután mind a főnökömhöz kerül, onnan pedig ki tudja hová.
Elköszöntem a hölgytől, szomorúan, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet és dühösen a tehetetlenség miatt, hiszen kézzelfogható adatok nélkül nem fordulhatok senkihez, de még ha fordulhatnék is huszonéves fejjel nem venne senki sem komolyan.
Másnap mikor felkeltem nem tudom milyen októl vezérelve, de elindultam, hogy megkeressem a kisfiú szüleit és megkérdezzem hogy van. Mikor odaértem, az út mellett kicsi kereszt és temérdek virág és mécses volt kitéve. Visszafordultam és abban a pillanatban egy nagy fekete kocsi húzott el mellettem, nem harminccal, de nem is ötvennel. Súrolta kabátom szélét, majd eltűnt az úton a semmibe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése